Először is... szeretném leszögezni, hogy ez még csak tervezet, de úgy néz ki összeállt a következő 1 hónap pontos menete és bár a változás jogát fenntartom, most ez tűnik a legvalószínűbbnek... 19.000 kilométer...

Mielőtt azonban levezetném Nektek, hogy pontosan mi is a kis útiterv nem mehetek el szó nélkül a szombati esküvő mellett. Annyira egyszerű, és jó kedélyű volt az egész. A hivatalos részét ha jól emlékszem 7,5 perc alatt lezavarták, aláírták amit alá kellett, a vendégsereg unszolására egy csók is elcsattant, de azután minden csak arról szólt, hogy az ifjú párocska és vendégeik eltöltsenek együtt egy szép kis délutánt. Körülbelül kilencvenen voltunk összesen és a kertben volt az esemény. A hangulatot egy igen nagy nevű - nem mondok igazat - DJ szolgáltatta vadabbnál vadabb reggaeton mixekkel. Teljesen érthetetlen kalapok, fejfedők kerültek elő, volt egy mechanikus bika ami olyan hangulatot teremtett amire valószínűleg anno a feltalálója sem gondolt, hogy vigadnak majd vele a chilei népek... és persze voltak nagyon helyes chilei lányok is. Szerencsére mindegyikük a párjával érkezett így nem jöhetett elő az "Apjok most dobd be a nem tudok spanyolul mert cuki magyar fiúcska vagyok és szingli" énem. Pedig az nyilván működött volna... na mindegy. Természetesen rengeteg kecske (tényleg sajnálom) és Pisco fogyott, illetve a helyi sörfőzde is megkereste a januári tervezett bevételét. Egy szó mint száz, szuper volt. Éljen az ifjú pár! Pancho és Manu!

Most pedig térjünk vissza erre a 19.000-es számra.

Lonquimay - Santiago / 754 km / busz

Miután kissé másnaposan 20 perc játékkal kivettem a részem a Deportivo Naranjo vasárnapi győzelméből a szezonbeli utolsó bajnokin (9-2-ra nyertünk, ezzel végül a 3. helyen zárt a csapat a 10 csapatos bajnokságban) 19:30-kor buszra szálltam és elbúcsúztam Lonquimaytól. Nagyon jó alap volt ez a két hét, az hogy a barátaimmal, ismerősökkel lehettem újra, hosszú idő után. Az a terv, hogy február végén az utolsó egy hétre még visszajövök ide. Esős Andokból aztán 11 óra borzalmasan kényelmetlen buszút után megjöttem a napsütötte Santiagoba. A busz pályaudvaron reggeliztem, aztán egyből kijöttem a reptérre, ahonnan majd 3,5 óra múlva, 18:50-kor fog indulni a gépem a következő célpontomra.

Santiago - Rapa Nui / 3770 km / repülő

A következő állomásom pedig a körülbelül 5 óra repülőútnyira lévő Húsvét Szigetek, hivatalos nevén Rapa Nui. Kedves barátom, Szirmai Greg pár hónappal megelőzött, de már most nagyon várom, hogy én is barátkozzak azokkal a hatalmas buksikkal amiket eddig csak a képeken láttam. Ottani idő szerint 22:10-kor fog leszállni a gépem és elvileg a szállásadóm a reptéren vár majd ilyen kis táblával... ilyen még úgyse volt. Már látom ahogy valami unott, bajszos helyi mágus emelgeti az APHOK táblát és közben "Senor Apjok"-ozik magatehetetlenül. ISTENI LESZ!!! De amikor holnap felkelek a tengerparttól 200 méterre az talán még jobb érzés lesz. Állítólag könnyen bejárható, pici a sziget így a 4 nap amit ott fogok tölteni bőven elég lesz. Bicikli bérlés van tervbe véve!

Rapa Nui - Santiago / 3770 km / repülő

Santiago / La Serena / 472 km / busz

Még aznap amikor visszarepültem Santiagoba egyből buszra ülök és az éjszaka leple alatt Coquimbo régió fővárosába utazok. Ez Santiago után az ország második legöregebb városa, ami csodás tengerpartjairól és világítótornyáról híres többek között. Itt lakik az ifjú pár, őket látogatom meg pár napra.

La Serena - Calama / 1064 km / repülő (San Pedro de Atacama / 100 km / busz)

Innen még délebbre repülök majd, Calama városába ahonnan valószínűleg egyből San Pedro városába buszozok és csak ott fogok megszállni, de ez még nincs pontosan kitalálva, csak a repjegyeket vettem meg. Calama nem egy érdekes város, talán amiatt említésre méltó, mert ezt hívják az Atacam sivatag bejáratának. Amúgy egy bányászváros Antofagasta régióban fenn északon. Innen csak 100 kilométer San Pedro de Atacama ahol a valódi sivatagi élet vár rám.

(San Pedro de Atacama - Calama / 100 km / busz) Calama - Santiago / 1535 km / repülő

Santiagoba visszatérve északról az a terv, hogy pár napot pihenek itt, illetve tervezek elmenni Vina del Mar városába (oda-vissza 250 km), sőt szeretnék egy Libertadores Kupa (ez a dél-amerikai Bajnokok Ligája) meccsre is kimenni. 

Santiago - Punta Arenas / 3023 km / repülő

Ez a déli túra egyelőre tényleg csak tervben van, a Calama-Santiago az utolsó repjegy ami meg van már most véve. Mindenesetre Chilének ezen déli része szárazföldön csak Argentínán keresztül megközelíthető, aki Chilében akar maradni az hajóval/komppal vagy hozzám hasonlóan repülővel kell megtegye az utat. Patagónia egyik legdélibb városa, innen már csak egy köpés az Antarktisz... 

Punta Arenas - Santiago / 3023 km / repülő

Santiago - Concepción / 500 km / busz

Ez egy egyetemi város chile középső részén. Több jó ismerősöm lakik itt őket tervezem meglátogatni mielőtt visszatérek Lonquimayba.

Concepción - Lonquimay / 368 km / busz

Az utolsó napok pedig majd szeretett kis Lonquimban érnek, ahol például 3 napos kecske fesztivál lesz - gondoljatok be milyen insta storyk és képek születhetnek egy ilyen feszten... hmmm.... illetve talán Argentínába is átnézünk.

Hogy elrepült az idő... már csak 3 óra és felszáll a gép... még hallotok felőlem!

Viszlát! Jó havat! Tsók!

WOW... el se hiszem, hogy ez csak 7 nap volt... 

Azt hiszem páran közületek az Instastorykon keresztül követtétek, hogy mennyi minden történt itt az elmúlt pár napban velem. Itt a blogon nem tervezek persze mindenről részletesen beszámolni, de az a tervem, hogy ezekből a kis mini sztorikból, majd összevágok egy kisfilmet, mert elég sok érdekes dolgot lehet látni, amiről írni talán nem is lehetne, vagy legalábbis sokkal unalmasabban.

Kicsit felvéve az előző bejegyzés fonalát a Santiago - Lonquimay buszjáratot NYILVÁN NEM értem el... Ahhoz képest, hogy 40 perc késéssel indultunk el Madridból a 13 órás út végén végül csak 25 perc késéssel szálltunk le. Azzal persze amikor a buszjegyet megvettem előre nem számoltam, hogy a chilei a világ egyik leglassabb reptere. Fel a fejjel gondoltam, legalább Temuco-ig eljutok majd a 00:05-s busszal... 00:30-kor érkeztem meg a santiagoi busz pályaudvarra, szerencsémre volt még egy busz 00:50-kor Temuco-ba. A buszon ágyszerű fotel székek voltak, végig is aludtam a 9 órás utat és reggel fél tíz körül meg is érkeztem Temuco városába. Innen már mondhatni egyszerű volt, elérni a célomat. Délután egy 30 személyes kisbuszra szálltam Curracautin városa felé. Már amikor felszálltam erre a szuper pici járműre, már akkor sem volt ülőhely, de megállónként még szálltak fel a kedves helyi emberek így a végén már egy ponton 55-en is voltunk a buszon. Dél-Amerika... megérkeztem. Curracutinból még 1,5 órát autóztunk, de végül egész emberi időben befutottam Lonquimayba.

Egyből az erdőbe vittek, ahol már vártak a régen látott pajtások és családjaik. Itt az erdő közepén, különböző húsokat sütögetve és Pisco-t (chilei tradicionális szőlő párlat) szlopálva ért bennünket az új év. 2019 rámjöttél. Méghozzá a szívemhez egyik legközelebb álló helyen. Csodálatos ami itt van és már sokadszor újra szerelmes lettem ebbe a helybe. Ezekbe az emberekbe, ezekbe a fákba, hegyekbe, a megszámlálhatatlan csillagba az égen és a számtalan kóbor kutyába is. Az egészbe.

Az év első két hetét itt illetve a "közeli" Temucoban tervezem tölteni. Babi bátyám aki édesapámnak jó cimborája volt, épített itt az elmúlt években egy nagyon kellemes kis "hostal"-t, a Rustiko-t és ott kaptam egy csodás kis két személyes szobát használatra ingyen és bérmentve.

2-án aztán dél körül elindultam. Lonquimayból 8,5 kilométeres szerpentin vezet fel Los Arenalesbe. Ez a helyi sípálya, ami már évek óta nem üzemel. A hely ami édesapám egyik nagy álma volt. Az első 5 kilométer még aszfalton (ez se volt megcsinálva amikor legutóbb itt jártam). a többi pedig már földúton. Egyedül keltem útra és bár már a Madridban töltött pár nap is nyugalommal töltött el, az a 4 óra amíg felértem a sípálya csúcsára, úgy hogy egy emberrel sem találkoztam valami olyan élményt adott amit nagyon rég nem tapasztaltam, de nem is hiányoltam a rohanó mindennapokból. A menedékházat ahol gyerekkoromban laktunk telente szépen felújították, de ez is használaton kívül van. A síliftek oszlopai még megmaradtak hírmondónak a "Don Barni" - itt csak így ismerte mindenki jó apámat - féle, sokak által emlegetett korszakból, de ezeken kívül más már nincs a hegyen. Miután felértem az utolsó oszlophoz még egy dolgom volt hátra. Most már ott figyel az oszlop tetejéről az Öreg! Egyenesen Lonquimayra néz le. Ezt akkor fogadtam meg amikor elment 2 éve és most végre a helyére tettem. Ezután az Andok csúcsaival piknikeztem és azt éreztem a lehető legjobb helyen vagyok.

Lonquimay-ról külön nem szólnék akit érdekel ez a kisváros és hogy mit érdemes tudni róla az megtalálja az egyik első blogbejegyzéseim között még 5 évvel ezelőttről. Mindenesetre ami másnap reggel kiderült, hogy bár a hűvös hegyi levegő a nagy séta közben nem figyelmeztetett erre, de sikerült egészen konkrétan rommá égnem. 3 napig úgy néztem ki mint egy két lábon járó paradicsom. A jó öreg "Gringo rojo" lett belőlem.

Az azóta eltelt pár napban volt, hogy egy napig lépcsőt építettünk egy ismerős nagymamának a kertjében, volt hogy a városi "vének tanácsával" whiskeyztünk és közben kolbászt sütögettünk, de Temuco-ba is visszatértünk, hogy meghódítsuk fiatalságunk egyik igen fontos helyszínét a híres "XS Club"-ot. Élménycunami volt amit a tegnap este megkoronázott azzal, hogy ismét pályára léphettem korábbi csapatomban a Deportivo Naranjo-ban. 5-3-ra nyertünk a helyi tartományi bajnokság utolsó előtti fordulójában a Católica II ellen. Amikor legutóbb itt voltam egy réten kutyák és tehenek között kergettük a labdát, ma pedig már egy takaros kis kivilágított stadionban... pedig ez nem is Magyarország...

Chile hazahívott... én pedig 1 hét után azt érzem, hogy haza is értem!:)

BUÉK Mindenkinek!:)) - ThePjok

2014. 01. 25. ... az utolsó bejegyzés dátuma ezen az igen kis egyszerű blogon.

Most lesz januárban 5 éve, hogy az utolsó kis szösszenetet írtam. Annak a témája 2 gyerek szürreális kis érzelmi kapcsolata volt. Az érdekessége az egésznek, hogy ma rá írtam erre a hölgyre, hogy milyen jó lenne összefutni majd most megint, de ő jelezte, hogy a barátjával úgy érzik ez egy kellemetlen helyzet lenne. Más kultúra, más emberek vagyunk. Vagy csak az én világnézetem más egy kicsit, mindenesetre Pochahontasszal nem lesz reunion. Ha valaki ezt várta volna annak csalódnia kell.

Lesz viszont újra CHILEEEEEE! ... De mit csinálsz ott??? ... Tették fel a kérdést többen is...

Pont azt amit legutóbb. Pihenek. Élek. Feltöltődök. Egy kicsit hazamegyek itthonról.

Nyilván manapság a Vlog mint olyan sokkal érdekesebb és több ember ingerküszöbét éri el, de azt hiszem akiknek megígértem, hogy folytatom ezt, illetve rajtuk kívül egy páran örömmel veszitek majd ezt a pár irományt. A múltkori 3 hónap / 6 bejegyzés azért nem ad sok aggodalomra okot, hiszen most csak 2 hónapot leszek... NYUGGIIIII

Ez alkalommal ismét ellátogatok a többetek által már sokat hallott Lonquimay-ba, az Andokba, de most nem maradok ott végig, hanem megpróbálom kicsit jobban bejárni, megismerni ezt a csodálatos országot. A terveimben szerepel a Húsvét Szigetek, az Atacama sivatag, a borvidékek, a tengerpart, délen a pingvinek és még sorolhatnám. Szeretnék eljutni egy igazi tüzes dél-amerikai foci meccsre is lehetőleg egy Copa Libertadores, vagy Copa Südamericana (ezek a dél-amerikai Bajnokok Ligája és Európa Liga) találkozóra. Aztán, hogy ezekből mennyi fog megvalósulni az már a jövő kérdése.

Van aki azt hiszi, hogy menekülök valami elől, vagy keresem önmagamat és valójában nyilván kreálhatnék ilyen okokat, de igazából csak arról van szó, hogy kicsit elfáradtam és egy nap azt éreztem, hogy erre van szükségem. A másik amit sokan furcsállottak, hogy egyedül indulok útnak. Még csak 3 napja utazom, de mindenkinek ajánlom, hogy néha ha van rá lehetősége szakadjon ki és egy táskával csak úgy menjen amerre tud. Isteni érzés. Persze lesznek majd pillanatok amikor hiányozni fognak az emberek, barátok és biztos, hogy szuper érzés lesz hazatérni (mindig szeretek hazatérni), de ami előttem áll sokkal izgalmasabb annál, hogy ezzel foglalkozzak.

Előjátékként eltöltöttem 3 napot Madridban ami szuper alapozásnak bizonyult. Még nem jártam itt, de nagyon pozitív csalódás volt még úgy is, hogy Barca szív dobog bennem. Az emberek kedvesek, segítőkészek, a tömegközlekedés szervezett és elérhető áron van, az ételek és a borok isteniek és az idő is szuper volt. Ám Madridról ennyit... a lényeg ma kezdődik.

Délben száll fel a gépem és 13,5 órán keresztül utazok majd Chile fővárosába Santiagoba. Ottani idő szerint 21:50-kor szállok majd le, ami azért érdekes, mert 23:15-kor indul a belvárosi busz pályaudvarról a buszom Lonquimay-ba ami ismét egy laza 10 órás utazás lesz és 31-én reggel 09:15-kor meg is érkezem. Ez akárhogy is számolom minimum 24 óra utazás lesz...

Szurkoljatok, hogy ne késsen a gépem, és hogy elérjem a buszt. A buszt ami napi egyszer jár... Ha nem érem el akkor 31-én kell menjek a következővel ami azt is jelentené egyben, hogy a Santiago-Lonquimay buszjáraton érne a szilveszter hozzám hasonlóan analfabéta helyiekkel koccintva, mert turista rajtam kívül biztos nem megy Lonqumay-ba... miért is menne?! 

Hiszen ahogy mindig mondtam az a Fin del Mundo... a nekem legkedvesebb "világ vége".

BUÉK Mindenkinek! Jövőre jelentkezem!

….Akár így is kezdődhetne egy magyar népmese, vagy talán még egy dél-amerikai legendába is elférne eme ifjú. Nem kockáztatok nagyot, ha azt mondom, mindannyian a szüleink gyerekei vagyunk. Akár tetszik, akár nem, ez így van. Én például személy szerint apámé, meg anyámé. Magyarországon az Apjok gyerek, itt meg a Kovács fia…

Félreértés ne essék, nincsen ezzel semmi baj. Sőt, büszke vagyok a szüleimre. Azért remélem, majd az én produktumaimnak is lesz kire büszkének lenni. Már csak el kell érjek valamit, vagy nagyon jól párt választani.

Szóval visszatérve a történethez… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kovács. Ellentétben a többi kováccsal, ő nem a vasat verte, helyette a chilei gyerekeket próbálta gatyába rázni és megtanítani síelni. Messze, messze szakadt hazájától, kontinenseket vándorolt, míg eltalált Lonquimay-ba. Lonquimay-ról a helyiek azt tartják, hogy ez a világ vége. „Fin del mundo”. Azért annyira nem kell komolyan venni, még csak nem is zsákfalu. Több úton is ellehet hagyni, mondjuk, azt nem tudom hova visznek ezek a girbegurba utak, de valahova visznek. Tehát ez a Kovács nagyot álmodott. Azt mondta: „Én építek ide egy sípályát!” Értitek. Ő épít a világvégén egy sípályát. Lévén ez egy mese, nem kell kapkodd a fejed, a mesékben ugye bármi megtörténhet. A Kovácsról azt érdemes tudni, hogy ha valamit a fejébe vesz, azt ő igenis meg akarja valósítani. Hát így lett híres Kovács Barnabás Lonquimayban. A nyughatatlan magyar, aki megálmodta, majd megvalósította a sípályát a világ végén. Mindmáig csak úgy emlegetik a helyiek „Don Barni”-t, mint a külföldit, aki a legtöbbet tette Lonquimay felemelkedésért.

A mesékben mindig van egy legidősebb, egy középső, meg egy legfiatalabb fiú. Esetünkben extrém a helyzet, nincs középső, így csak az idősebb és a fiatalabb kis-Kovácsok kerülnek bele a Lonquimay-i történelemkönyvekbe. Az idősebb gyerek kelt útra először. Nyaranta megpakolta a tarisznyáját és ő is elindult a világvégére. A históriás könyvekben „Barni Junior” néven szerepel, róla is hosszú oldalak szólnak. Lonquimay hercege volt ő, aki ellentétben mindenki mással nem keverte ám a Pisco-t a kólával. Ő szépen, ahogy egy herceghez illik külön üvegből iszogatta. Az a hír járja, hogy a hercegért egész Lonquimay odáig volt, hódításairól pontos feljegyzések nem készültek.

A legkisebb fiú is bekerült egyszer a Kovács csomagjai közé és 11 évesen egy egész nyarat a világvégén töltött. Nem sok dolga volt. Mindenki szerette, hisz ő volt a Kovács fia. A többi gyerekkel is jól kijött, sőt az egyik kislánnyal mélyebb érzelmi kötődés is kialakult. Elnevezték egymást Spongya Bobnak és Patriknak…hát nem romantikus? Bár semmit nem értettek abból, amit a másik mondott, ha összenéztek mindig elpirultak. Aztán évekkel később gondolt egyet a legkisebb gyerek: „Visszamegyek a világvégére, megnézem mi a helyzet ott.” Visszament. Örömmel fogadták, lapogatták a hátát. Mindenki kérdezgette: „Édesapád? Hogy van Don Barni? És a kicsi? Barni Junior?”. Itt nem felejtették el ezt a nevet annak ellenére, hogy a síppálya project be csődőlt, hogy bár próbálkoztak mások az üzemeltetésével, ők sem bírták, így már évek óta nem üzemel. A lift oszlopok még állnak, de a kábeleket lelopkodták. Szomorú történet ez. Pedig gyönyörű hely ez a világvége. A legkisebb fiú, ha nem is királyfi, azért jól érzi magát Lonquimay-ban. Mindenki „Gringo”-nak hívja, nem igazán próbálkoznak megjegyezni a nevét. Nincs is rá szükség, lévén ő az egyetlen „Gringo” a világvégén. Találkozott Spongya Bobbal is…

Ki nem találjátok… egymásra találtak. A Pocahontasban nem Smith volt a szőke srác az új világból? Aki az ismeretlen földön beleszeretett az indián lányba? Jójó… Kicsit jobban nézett ki és szőke volt, de Kovács volt ő is. Szóval persze a gyerek szerelemből, igazi love lett. Itt bukik a „világvége szép hely” sztori. Itt bukott a síparadicsom, itt kell, hogy oszoljon a rózsaszín felhő. Kovácsék (Apjokok) Magyarországon élnek. Néha elmenekülnek a világvégére, mert szükségük van rá, mert nyughatatlanok, de nem oda tartoznak. Nem emlékszem, hogy ért véget a mese, mármint a Pocahontas. Ennek a mesének egyértelműnek tűnik a vége. Minden Kovács haza megy egyszer, az Apjok is… Spongya Bob pedig marad… azért fájni fog. Nagyon…

Neeeeeem. Nyugi. Nincsen baj. Megvagyok, csupán kicsit ellustultam és nem jelentkeztem. Csupán akkor rémültem meg egy csöppet amikor lenéztem zuhanyzás közben és ezzel a kis állatkával néztem farkasszemet, de természetesen nincs semmi bajom. Ahogy ti, én is átléptem a 2014-es esztendőbe. Remélem mindenkinek jól teltek az ünnepek. Itt egy kicsivel mérsékeltebb az őrület mint otthon, ez az egy biztos.

Mielőtt azonban az ünnepekről beszélnénk, kicsit lessünk bele a helyi posta életébe. Legutóbbi bejegyzésem után egy nappal (december 19-én) kicsit megkésve bár, de feladtam 2 levelet a családnak. Persze tartjuk a kapcsolatot online, de azért gondoltam örülnének egy kis meglepetésnek. Lonquimayban egy posta üzemel a város túlsó végében. (Átérni a városon gyalog legalább 15 perc...PARA) Már amikor benyitottam kicsit gyanús volt a helyzet. Nem mondanám, hogy telt ház lett volna, sőt mire a rendkívül antipatikus nénike elővánszorgott valahonnan hátulról, legalább 5 percet vártam már. 2 borítékot kértem a leveleknek. "Ez posta. Itt nincs boríték. Boríték a vegyesboltban van." Jojo....én voltam naiv lássuk be. Már miért lett volna boríték a postán. Nincs gond irány a vegyes bolt, majd vissza a postára. A napi edzés meg is volt. Megcímzem a két borítékot. "Szimpatikus" hölgy kérdése: "Simán, vagy elsőbbségivel?" A "sima" egy szolid hónap lett volna, az "elsőbbségi" csak 15-20 nap. Utóbbit választottam. Miután elhagytam a postát és sétáltam hazafelé megnéztem a két igazolást. Az egyik rendben volt: Budapest, Ungria. A másik: Altenmarkt, Australia (????!!!!) Fordultam is vissza, csak megkérdem ez így rendben van-e. Nénike először nem volt hajlandó megérteni, hogy Austria és Australia nem ugyanaz, majd jelezte, hogy ő azt már bedobta a ládába, de ne aggódjak jó helyre fog menni. Átléptük a 20. napot és se Budapestről, se Altenmarktból nem kaptam pozitív visszajelzést. Arra jutottam, bár meg van a valódi levelezés szépsége, nem mindig érdemes ezt választani. Australia......Vágom.

23-án nagy mikulás buli volt a város főterén. kicsit olyan volt mint nálunk egy jó solymári búcsú. A túlsúlyos, full leizzadt, rózsaszín inges fószer mikulás sapkában, a DJ a tér közepén, vagy az enyhén creol mikulás bácsi mind mind tartozékai voltak eme kis hangulatos ünnepségnek. Ahogy a vattacukor, vagy a tömegverekedés az ajándék labdákért szintén. A gorillát és a múmiát akik a mikulás segédei voltak nem igazán tudtam hova tenni, de ez valószínűleg az én képzeletem begyepesedettségét támasztja alá. 24-én dél körül útra kelt az egész "család". Irány Concepcion. Egy laza 6-7 órás utazás. Itt tanul a középső gyermek és mivel 23-án és 26-án is vizsgái voltak nem ő jött haza, hanem a család huppant hozzá. Ha már szóba került itt 24-én fél munkanap van, 25. szabadnap és 26. már teljes munkanap. Elég sokat dolgoznak az itteni népek. Az is érdekes például, hogy hétvégén szombat-vasárnap is nyitva van minden. Vasárnap talán csak délután 6-7-ig amúgy mindennap este 8-9-ig nyitva vannak. Itt ez a normális. Karácsony este pulyka vacsora volt. Kb. olyan volt mint egy gyengébb hálaadás az Államokban. Éjfélig vártak, majd jött az ajándékozás. mindenki kapott valami apróságot. 1-1 ruhadarabot vagy ilyesmit. Itt nincsenek őrült költekezések, őrült nagy ajándékok. (Ha a polgármesteréknél nem, akkor gondolom máshol sem.) Én is kaptam egy csomagot. Egy kalap volt benne. Egy rendkívül finom darab, de nem tervezem egyenlőre felavatni, kivárom a megfelelő alkalmat...(?!)

Másnap már utaztunk is vissza Lonquimayba. Ez a karácsony leginkább utazással telt. Egy jó halászlevet azért bebírtam volna nyomni. Jha igen, nem is mondtam, itt csak műfák vannak, elég elkeserítő. Nincsenek is nagyon fenyők, de amúgy is tiltva van, hogy kivágják őket. Kicsit lehangoló, de valahol érthető is. Az elmúlt hetekben volt lehetőségem betekintést nyerni a helyi fiatalság "bulizási szokásaiba". Találkoztam a régi ismerősökkel, akikkel anno 11-12 éve együtt síeltünk. Furcsa de nem csak én, ők is nőttek. Az első "buli" egy mezőn zajlott. Amikor a drótkerítésen próbáltam átvergődni magam azért megkérdeztem, hogy ez legális-e. Nyilván nem kell válaszoljak. Kb. 12 szőrös férfiú és 2 leányzó vett részt az eseményen. A buli ivásból állt. Pisco, Piscola, Pisco. Kb így nézett ki a menü. A helyi alkohol melyet kólával vegyít a fiatalság ez a Pisco. Ez egy színtelen, vagy enyhén sárgás színű szőlő pálinka, amit Peru és Chile borászrégióiban termelnek. Spanyol telepesek kezdték el termelni a 16. században, ma már mindenhez ezt isszák. Hmm...nem egy Bacardi, de azért csak lenyomom ha le kell. Be kell illeszkedni, nem szabad, hogy azt gondolják rossz vendég vagyok. A második este már egy kertben mulattam egy újabb brigáddal. Itt nincsenek szórakozóhelyek. A fiatalok összejönnek és isznak. Ez a hétvégi program.

Lonquimay album

A szilvesztert Temucoban töltöttük. Az éjfél itt családi biznisz. A szórakozóhelyek nincsenek is nyitva, hiszen ilyenkor mindenki családi vacsorával köszönti az új évet. Utána persze beindul a dolog. Hajnali 2:00-kor nyitott az a szórakozóhely ahova mi mentünk és reggel 7:00-ig tartott a buli. Ez is kicsit más, de persze működőképes eseménylánc. Alig hevertem ki az előző éjszakát, 2-án már Puconba mentünk. 4 órára található Lonquimaytól ez a kis "party-város", ami ráadásul parti is, hiszen egy csodaszép tó partján fekszik. Sőt, a Vulcan de Villarica lábánál terül el. A tópart nem homokos, hanem fekete kavicsok borítják. Messziről mocskosnak tűnik, de vulkanikus kőzetek ezek, melyek egyáltalán nem fognak. Páran már fürödtek, mi azért még hidegnek éreztük a dolgot, de nagyon jókat ejtőztünk a parton. Itt töltöttük az estét...persze buli...Piscola.....másnap délben kelés aztán haza.

Temuco album

Pucon album

Ha a spanyolom feleannyit fejlődött volna, mint amennyi élményt itt megéltem, mint ahány helyen jártam, már perfekt lennék. Sajnos egy kicsit ez megrekedt, de majd beindul. Nincs sok gondom a kommunikációval és ez a lényeg, a többi majd ragad. Mint a bélyeg...(reméljük nem mint az emlegetett borítékokon).

Hamarosan jelentkezem majd egy "sportos" bejegyzéssel, illetve ígérgettem már többeknek egy "étkes" írást is. Rajta leszek!!! Addig is BUÉK nektek még egyszer! Engem elkapott egy indián lány (nem Pocahontas) és nem nagyon enged a szorításából ami persze nem baj, de márciusban nem lesz egyszerű ez....addig viszont "öröm és bódottság"!

HASTA LUEGO!!!!!!

Értem én, hogy az elmúlt 4 meccsen nem sikerült, de most megverjük a Brazilokat. Borzasztóan kezdtünk, de félidő van és már csak 1-el mennek. Fordítunk. Ennyi.

Itt Chilében ebédidő van, a házi-néni nagyban főzi az ebédet. Valamilyen állat lesz az biztos. Az is fix, hogy barna (fekete??) a húsa, sőt az is, hogy itt a panírozást nem viszik túlzásba, de valami bunda csak rá lett küldve azért. Mellé paradicsom és zöldbab. Magyarázom az asztalnál anyukának, hogy hatalmas mérkőzés van, negyeddöntősök a magyar lányok és képzelje el pont Brazíliával ütköznek. Valamiért azt hittem ez egy kicsit lázba hozza majd. Tévedtem. Nagyon kedves asszony, de szerintem nem igazán tudta értékelni a kézilabda-világbajnokság - nekünk Magyaroknak - meglehetősen fontos fogalmát. 

Az utolsó perceket a gyér adatforgalomnak köszönhetően kétszer annyi idő alatt sikerült átéljem mint ti otthon. Azért meg van ennek a szöveges tudósításnak a varázsa, hiszen volt olyan frissítésem ami 2 percig tartott, de 6 gól esett alatta....azért az valami. Vége a rendes játékidőnek. X.

Valentina csak úgy rajzolgat mellettem és nem érti mi történik. Azt látja, hogy bámulok valami szöveget a laptopon és néha rángatózom. Tuti szép kép alakul ki benne rólunk (rólam legalábbis biztos). Valentina a tanárnőm. 5 éves, borzasztóan jó tanár. Az ő édesanyja a házi nanny és amíg ő robotol, Valentina legalább napi 3, de van, hogy 4 új spanyol szót is megtanít nekem. Hatalmas figura. Van úgy, hogy félórán keresztül magyaráz és mutogat nekem annak ellenére, hogy tisztában vele egy szavát nem értem. Nyelvtanulás. Na igen. Azt gondoltam menni fog ez mint a karika csapás, hiszen ha itt csak spanyolul beszélnek, akkor majd én is csak spanyolul beszélek. Azért egy fél fokkal nehezebbnek tűnik a dolog, mint anno amikor New Jersey-be caminultam. Múlt héten elkezdtem egy helyi angol tanárnőhöz járni. Aranyos hölgyike, bár az angolját elég gyakran kell kijavítsam, de legalább tud magyarázni. Elvileg mindennap 1 órát foglalkozik velem. Múlt csütörtökön volt az első, tegnap pedig a második órám. A többi napom a megbeszélt időpontokban nem jelent meg, vagy 1,5 órával később. Ez állítólag itt normális. Lassan illene beilleszkedjek azt gondolom. Azért biztos ami biztos tegnap Temucoban futottam egy kört nyelvtanulás ügyben. Találtam egy nyelviskolát ahol felmérték a tudásom. Beavattak, hogy jelenleg a Basico 2 és az Intermedio 1 között nyomulgatok. Aztán az árakba is beavattak. 900.000,- chilei peso 30 óra. Azaz 30.000/óra ami nagyjából 12.500,- forintnak felel meg. Az óóócóóóó nem?? Vad a szitu. Itt minden, de minden olcsóbb jóval mint otthon, erre azt mondja nekem ez a mujer, hogy 12.500,- egy jó óra......úgy döntöttem maradok a megbízható és pontos külön tanárnőmnél, illetve Valentinánál. Halkan jegyzem meg, Valentina ingyen oktat.

Ha már Temuco... Itt futottam bele egy igen érdekes közlekedési formába. "Collectivo" néven fut az öreg. Fekete taxik (vagy legalábbis úgy néznek ki). Leinted, azzal ne foglalkozz, hogy 3-an már ülnek benne, te még préselődj be hátra 4. utasnak. Fizess 500,- pesot (200 forint) és mond a címet. Elvisz 200 forintért. Gyönyörű autó, légkondicionált, jó a zene is... csak nem vagy egyedül. Az is lehet, hogy mire hazaérsz már 3-4 ember mellett is ültél. Mert ha valaki kiszállt, persze egyből leintik a verdád és beszáll az új haver. Egész nap folyamatosan mennek, 200,-ért elvisznek. Ennyi.

Vége az első hosszabbításnak 29-29. Én persze tudom, hogy nyerünk. A samba lyányokat lenyomjuk, mert most elérhető az a finálé.... már a teraszon ülök. Eszméletlen idő van. Ragyog a nap, kellemes szellő, 33-35 fok, kék az ég...mint a mesékben. Délelőtt elfutottam a közelben lévő csodaszép tóhoz. Nem túl futó barát utak vannak erre. Nagy szemű, éles kavicsokból vannak megépítve és akárhányszor elhalad melletted egy autó, olyan por száll fel, mintha ködben rohangálnál. Nyugodt kis város ez.

Múlt hétvégén zajlottak az elnökválasztások 2. fordulói. Itt Chilében most két hölgy maradt versenyben. Evelyne és Mitchelle párharcát utóbbi nyerte kb 40-60 arányban. Mint korábban említettem, a helyi polgármesteréknél lakom, akik a vesztes hölgyért szorítottak, de nem voltak letörve. Úgy tűnt tisztában voltak azzal mi lesz az eredmény, csupán a különbség nem volt világos. Azt állítják, szorosabb lett mint várták. Laza 20%...engedd el...mi az? Lonquimay amúgy a szűk térség központja. Ide jöttek a környékbeli kommunákból is szavazni, vagy legalábbis jöhettek volna. Nagyon érdekesek ezek a városokon kívüli lakók. A kis közösségek a saját maguk által összetákolt házikókban, ahol hagyján, hogy nincs áram, de tiszta vízért is kilométereket gyalogolnak (jobb esetben lovagolnak). Volt itt egy körülbelül 70 éves rezesbőrű bácsika aki 9 kilométert gyalogolt, hogy leadja a voksát. A helyi iskolába is vannak gyerekek akik reggelente 5-6 kilométert gyalogolnak. 7-8 évesen, egyedül. Nem csodálom, hogy az U15-s focisták úgy és annyit futnak mint a nyulak. Lényeg ami a lényeg, néha ilyen "semmiközepén élő" népekhez látogatok pót-apámmal. Felmérik ezeket a lakóhelyeket és a rászorulóknak segítséget nyújtanak egy elég tetemes keretből. Megerősítik a házakat, próbálnak fűtést biztosítani stb. Érdekes világ. Akkor van vége a napnak amikor lemegy és akkor kezdődik amikor felkel. Ennyi. Meg kell szokják, megszökni innen nehezebb.

Nyertek a Brazilok. 2 góllal. Hmm... már azon tágul az agyam, hogyan is fogom ezt spanyolul megfogalmazni a vacsoránál. Csak fel ne merjék tenni azt a kérdést, hogy "Mi az kézilabda?". A nagyobb baj az, hogy ez még Brazíliában is sokaknak problémát okozna. Márpedig jobbak. Most legalábbis biztos. Na de teperek, mert spanyoloznom kell. Elvileg 17:30-kor óra van...ELVILEG.

Lonquimay album

Rendesen bepörgött minden. Durva, nem fogjátok elhinni, de itt vagyok. (Nem a Szimler Bálint féle...ez inkább ilyen Apjokos "itt levés") Szóval jó sok idő eltelt azóta, mióta múlt héten jelentkeztem, de zajlottak az események így nem volt nagyon időm leülni hozzátok. (Na jó...jóban vagyunk így elmondhatom, hogy az internet se gyakran talál ide hozzám, sőt sokszor én is hiába keresem.) Szóval ez az itt, ez már maga Lonquimay, az új, átmeneti otthonom. London szép volt, jó volt, hideg volt, de többet erről nem írnék, mert ha ez a blog érdekel téged, nyilván nem erről olvasnál.

Chapter 1: Utazás

No. Ha gazdag vagy, akkor az utazást old meg 1 átszállással. Ez lehetséges egy Budapest-Párizs-Santiago útvonalon például, de biztos máshogy is. Ha próbálod a lehető leggazdaságosabb megoldást választani az több mint valószínű, hogy végül 3 átszállást és sokkal hosszabb menetidőt eredményez majd (például egy Budapest-London-New York-Atlanta-Santiago). Persze átvészelhető. Amikor ideértem kiszámoltam, hogy 32 óra volt a tiszta menetidő. A várakozásokat hozzáadva....uhh leave it...nem akarom tudni. Arról nem beszélve, hogy amikor a legrövidebb New York - Atlanta útvonalon a vihar közepén rángatózó gépen eltűnik a Harry Potter a képernyőmről és felhívják a figyelmemet arra, hogy mik is voltak az elején ismertetett szabályok kényszerleszállás esetére, illetve először majd én vegyem fel a maszkot csak aztán foglalkozzak a mellettem ülő gyermekemmel, elgondolkoztam......"Minek indultál el Chilébe te balek??? Miért nem mentél az Alföldre.....ott max láma nincsen, avokádót biztos találsz."

Aztán persze egyben megérkeztem Santiagóba. Chile fővárosában már tombol a nyár. Nagyon meleg volt, mindenfelé pálmafák, és az utcákon fetrengő kutyák. Nem egy, több száz. Nincs olyan utca ahol végig sétálhatnál anélkül, hogy 2-3 kutyát kéne átlépj. Pihennek. Itt töltöttem a délutánt, mivel a buszom csak este indult tovább. Jártam abban a bevásárlóközpontban, ami ha kész lesz, Dél-Amerika legmagasabb épülete lesz majd. Nagyon büszkék rá a helyiek, szerencsétleneknek fogalmuk sincsen, hogy nekünk Pesten 2 db Mammutunk is van...mondjuk szerintem el se hinnék. Itt nincs Mammut. Irány tovább, egyenesen Lonquimayba. 10 órás busz út, de semmi csirke, szamár, egyéb állat. Sőt a busz kifejezetten kényelmes volt. Reggel 8-ra érkeztem meg végső úti célomhoz.

Santiago album

Chapter 2: Que?????

Eszméletlen. Gyönyörű. Hihetetlen a hely. Ha pedig valaki attól féltett, hogy ez egy teljesen elszeparálódott hely a semmi közepén az...teljesen jól gondolta, de ez nem baj. Nagyon jó dolgom van. A helyi polgármesteréknél lakom. Rendkívül szimpatikus emberek. Az apuka mint említettem politikus, a feleség a helyi iskola igazgatónője és van 3 gyerek (fiúk mind), akik jelenleg nem itt élnek, nagyobb városokba (Temuco, Concepcion) járnak gimnáziumba, illetve egyetemre. A 3 srác beszél angolul, így velük jól eldumcsizok, csak ők mondjuk nincsenek itt ugye. A szülők, na ők viszont nem hablar inglés és ez az igazán izgalmas, hiszen most mi így élünk hármacskán. Nincs más hátra mint előre....meg kell tanulni spanyolul. Addig a közös világnyelven próbálkozunk..ha van ilyen. A jelszó: ?Que?

Lonquimay album

Chapter 3: Temuco

Pót-apámat intézendő ügyei a minap Temuco városába szólították. Ez a régió fővárosa kb 140 kilométerre Lonquimaytól. A drága ember vagy előző életében volt, vagy következő életében lesz autóversenyző, de az tuti, hogy nyomja neki rendesen. Egyszer kellett megálljunk, a helyi alagútnál. Óriási. A cucc egyirányú. Engedik a forgalmat az egyik irányból, majd amikor elfogyott a kocsi (vagy maximum fél óra múlva) lezárják, megvárják, hogy átérjen mindenki (nem rövid, kb 10 perc) aztán jöhet az ellentétes forgalom. Ha szerencséd van egyből mehetsz, ha rosszkor érsz oda legrosszabb esetben 40 percet is várakozhatsz. Imádom..:D Szóval Temuco a "big city" itten. Itt is van a családnak egy háza, jelenleg itt lakik a legidősebb és legfiatalabb gyerek, akik itt tanulnak.

Rövid városnézésem 2 fontos állomást érintett. A helyi másodosztályú focicsapat stadionját, illetve a közeli bevásárlóközpontot, ahol egyből vettem egy Deportes Temuco mezt, hiszen innentől nagy fan vagyok. Megígérték, hogy majd elvisznek valami rangadóra. A Deportes Temuco jelenleg a 11. helyen áll a 14 csapatos II. osztályban, tehát ez lényegében olyan mintha most léptem volna elő Szolnoki Máv szurkolóvá. Mondjuk, ki tudja mit hozna egy Temuco-Szolnok giga rangadó, bár látatlanba chilei győzelmet jósolnék. Ami viszont melengeti kis szívemet, hogy a klub szín a zöld-fehér. Mivel ez a Temuco nincs túl messze, és a szállás lehetőség is biztosított, így ide szerintem többször ellátogatok majd.

Temuco album

Most hagylak titeket kicsit. Addig is fogadjátok szeretettel az Arc-könyvre feltöltött indokolatlanul sok képet. Ezentúl megpróbálok sűrűbben jelentkezni. Csak egészség legyen és térerő...már net. Ugye.

Az utolsó hét elreppent gyorsan. Persze mindennap ment a szenvedés, hogy "jaj de izgulok", "jaj azt se tudom mit fogok ott csinálni", meg a többi nyafogós szöveg, de szerintem más is ezt nyomta volna a helyemben, legalábbis ezzel nyugtatgattam a lelkiismeretemet. Paskolgattuk egymás vállát, puszilgattuk egymást, könnyeket hullajtottunk stb., holott valójában csupán 3 hónapról van szó. Ez nem igaz. Inkább csak az ismeretlenről. Az a 3 hónap nagyon gyorsan eltelik majd, de messze van ez a Chile cucc, ez lehet egy kicsit talán aggasztó. (Meg, hogy be ne kebelezzen egy kartell....van aki ettől félt leginkább.)

Volt itt minden. Ünnepeltük a havert aki hazajött látogatóba Londonból, ünnepeltem magamat, hogy elmegyek, aztán a család ünnepelt, aztán megint megünnepeltem magamat. Volt foci is, meg egy kis erőltetett kiavászkodás a Bazilika elé a karácsonyi vásárra, hogy mégse menjek ki úgy, hogy nem forralt boroztam. Az pl nagyon kellett. Tipikusan az az eset volt amikor az ember kitalál valamit és bár szétfagy, megfagy és fázik, mégis ott van, vacog és mosolyog(ni próbál). Na mind1 lényeg, hogy ezt is kipipáltam.

Aztán jött a hétfő. Egész nap rohangáltam és intéztem a (nem létező) fontosabbnál fontosabb ügyeket, amiket persze az utolsó pillanatra hagytam. Először is hozzájárultam a hollllywoooody-ripacs-habaró-hadaró haverom újabb világuralomra törekvéséhez, felajánlva konzolomat új videó blogjukhoz (nézzétek meg ti is, GameDay Iroda néven fut). Másodszor pedig, az emberek nem értik meg, hogy egy ilyen komoly futball csapatot nem lehet csak úgy itt hagyni. Egy ilyen profi klubbot mint a Hidegkúti SC szépen át kell adni a megfelelő embereknek, hogy óvják és vigyázzanak rá.... nagy baj, hogy senki sem tudja "nyilván" olyan profin csinálni ezt mint én csináltam, de nagy nehezen azért csak kiadtam a kezemből a feladatokat. Borzasztó érzés volt.....

A bokros teendők után este fél10-kor már otthon is voltam és úgy láttam eljött az ideje, hogy elkezdjek összepakolni, kitakarítsam a lakást, elmosogassam a buli borzasztó mennyiségben hátramaradt szennyes pohár szörnyeit és felkészüljek az indulásra. Még jó, hogy időben eszméltem, hiszen a fél4-es indulásig rendelkezésemre álló időbe ez pont belefért mind. (Csak remélni tudom, hogy mindent behánytam a bőröndbe.....nyuggi Anyóca!)

A reggel legnagyobb izgalmát az jelentette, hogy édesapám nem volt benne biztos, hogy a csomagocskám nem haladja meg a lehetséges 32 kg-t. Hahh...nem haladta...26 kg volt. (Az már más kérdés, hogy Londonból már csak 23 kg-t vihetek tovább, de majd mindenből kettőt veszek magamra....cipőből is.) Becsekkolásnál én voltam ott leghamarabb mégis én szálltam utoljára a gépre. Az ok egyszerű...a Relay-es hölgy nagyon lassan rakosgatta ki a frissen befutott napilapokat, márpedig én Nemzeti Sport nélkül NYILVÁN nem szállok gépre. Sport a zsákban, letszgó. Még nem ültem le, de már aludtam. Most meg már itt vagyok.

LONDON. De ez már egy másik "izgalmas" bejegyzés gyanús sztori.

Helló on máj úti blog.

Legalábbis az a terv, hogy ez lesz az a felület, ahol időközönként életjelet adok magamról és megpróbálom bemutatni nektek azt a világot, ahol életem következő 3 hónapját tölteni fogom. Nem ígérem, hogy fellelhető lesz benne bármiféle rendszeresség, azt sem, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb sztorikat fogok az online társadalom elé tárni, de legalább ha írok az azt jelenti majd, hogy még egyben vagyok. Úticélom Chile, azaz helyesen a Chilei Köztársaság. A vékony, de naaagyon hosszú ország Dél-Amerikában az Andok hegyvonulatai és a Csendes-Óceán között terül el. Van itt minden: hatalmas hegyek (Andok), vulkánok, sivatag (Atacama), óriás csúcsfejek (Húsvét-szigetek), illetve számunkra különleges növény és állatvilág, meg persze rengeteg más újdonság amiről még fogalmam sincsen és majd jól meglepődök rajtuk. Nyugi amin nagyon meglepődtem arról írok, ha meg nem lesz ilyen akkor arról amin kicsit. Persze ez még odébb van, hiszen mához 1 hétre fogok elrepülni innen, először Londonba egy rövid vizitre ahol még sohasem jártam. December 6-án, Mikulás napján pedig onnan indulok a chilei fővárosba repülővel (New York-Atlanta-Santiago), onnan pedig busszal (temucói átszállással) tovább a 735 kilométerre fekvő Lonquimay nevű kisvárosba, az Andok szívébe, 30 kilométerre az argentin határtól.

Ugorjunk a legfontosabb kérdésekre:

Hovaaaaa???? - Na jha. Lonquimay. Ne ostorozd magad, hogy nem hallottál még a helyről. Ez a városka (??) a semmi közepén terül el mint egy kis kör alakú ékszerdoboz. Kicsivel több mint 10.000 lakója van. Most akkor nézd meg a facebook ismerőseid számát és hasonlítsd össze a két adatot. Ne. Ne nevess. Király lesz. Ugye? Az lesz. Tudom, hogy az lesz. Mondtam, hogy ne nevess. 

Miért megyek? - Meg akarok tanulni spanyolul.

De miért Lonquimay? Miért nem Madrid vagy Barcelona? - Hát jha. Messzebb lássuk be nem mehettem volna "spanyolt tanulni". Spanyolországból túl könnyű lenne hazajönni ha beüt a krach. Lonquimayból? Hát necces lenne hazaugrani, és tényleg úgy voltam vele, ha már megyek messzire szakadjak. Már 23 vagyok nyakamon a házasság, gyerekek, kölcsönök (vagy a kedvenc szappanoperám) felvétele, stb. Lehet ez az utolsó alkalom.

Mennyire gondoltam ezt át? - Nyilván semennyire. Ha átgondoltam volna akkor nem ide mentem volna. Nem, nem tudom, hol fogok tudni spanyolt tanulni. Nem, nem tudom lesz-e bármiféle munkalehetőség. Igen, igen biztos vagyok benne, hogy jó lesz. Tuti lesz láma, meg avokádó. Kell más?

Elsőre talán ennyi elég is.

Puszillak Anyu! (Tudom, hogy csak te olvastad végig!)