WOW... el se hiszem, hogy ez csak 7 nap volt... 

Azt hiszem páran közületek az Instastorykon keresztül követtétek, hogy mennyi minden történt itt az elmúlt pár napban velem. Itt a blogon nem tervezek persze mindenről részletesen beszámolni, de az a tervem, hogy ezekből a kis mini sztorikból, majd összevágok egy kisfilmet, mert elég sok érdekes dolgot lehet látni, amiről írni talán nem is lehetne, vagy legalábbis sokkal unalmasabban.

Kicsit felvéve az előző bejegyzés fonalát a Santiago - Lonquimay buszjáratot NYILVÁN NEM értem el... Ahhoz képest, hogy 40 perc késéssel indultunk el Madridból a 13 órás út végén végül csak 25 perc késéssel szálltunk le. Azzal persze amikor a buszjegyet megvettem előre nem számoltam, hogy a chilei a világ egyik leglassabb reptere. Fel a fejjel gondoltam, legalább Temuco-ig eljutok majd a 00:05-s busszal... 00:30-kor érkeztem meg a santiagoi busz pályaudvarra, szerencsémre volt még egy busz 00:50-kor Temuco-ba. A buszon ágyszerű fotel székek voltak, végig is aludtam a 9 órás utat és reggel fél tíz körül meg is érkeztem Temuco városába. Innen már mondhatni egyszerű volt, elérni a célomat. Délután egy 30 személyes kisbuszra szálltam Curracautin városa felé. Már amikor felszálltam erre a szuper pici járműre, már akkor sem volt ülőhely, de megállónként még szálltak fel a kedves helyi emberek így a végén már egy ponton 55-en is voltunk a buszon. Dél-Amerika... megérkeztem. Curracutinból még 1,5 órát autóztunk, de végül egész emberi időben befutottam Lonquimayba.

Egyből az erdőbe vittek, ahol már vártak a régen látott pajtások és családjaik. Itt az erdő közepén, különböző húsokat sütögetve és Pisco-t (chilei tradicionális szőlő párlat) szlopálva ért bennünket az új év. 2019 rámjöttél. Méghozzá a szívemhez egyik legközelebb álló helyen. Csodálatos ami itt van és már sokadszor újra szerelmes lettem ebbe a helybe. Ezekbe az emberekbe, ezekbe a fákba, hegyekbe, a megszámlálhatatlan csillagba az égen és a számtalan kóbor kutyába is. Az egészbe.

Az év első két hetét itt illetve a "közeli" Temucoban tervezem tölteni. Babi bátyám aki édesapámnak jó cimborája volt, épített itt az elmúlt években egy nagyon kellemes kis "hostal"-t, a Rustiko-t és ott kaptam egy csodás kis két személyes szobát használatra ingyen és bérmentve.

2-án aztán dél körül elindultam. Lonquimayból 8,5 kilométeres szerpentin vezet fel Los Arenalesbe. Ez a helyi sípálya, ami már évek óta nem üzemel. A hely ami édesapám egyik nagy álma volt. Az első 5 kilométer még aszfalton (ez se volt megcsinálva amikor legutóbb itt jártam). a többi pedig már földúton. Egyedül keltem útra és bár már a Madridban töltött pár nap is nyugalommal töltött el, az a 4 óra amíg felértem a sípálya csúcsára, úgy hogy egy emberrel sem találkoztam valami olyan élményt adott amit nagyon rég nem tapasztaltam, de nem is hiányoltam a rohanó mindennapokból. A menedékházat ahol gyerekkoromban laktunk telente szépen felújították, de ez is használaton kívül van. A síliftek oszlopai még megmaradtak hírmondónak a "Don Barni" - itt csak így ismerte mindenki jó apámat - féle, sokak által emlegetett korszakból, de ezeken kívül más már nincs a hegyen. Miután felértem az utolsó oszlophoz még egy dolgom volt hátra. Most már ott figyel az oszlop tetejéről az Öreg! Egyenesen Lonquimayra néz le. Ezt akkor fogadtam meg amikor elment 2 éve és most végre a helyére tettem. Ezután az Andok csúcsaival piknikeztem és azt éreztem a lehető legjobb helyen vagyok.

Lonquimay-ról külön nem szólnék akit érdekel ez a kisváros és hogy mit érdemes tudni róla az megtalálja az egyik első blogbejegyzéseim között még 5 évvel ezelőttről. Mindenesetre ami másnap reggel kiderült, hogy bár a hűvös hegyi levegő a nagy séta közben nem figyelmeztetett erre, de sikerült egészen konkrétan rommá égnem. 3 napig úgy néztem ki mint egy két lábon járó paradicsom. A jó öreg "Gringo rojo" lett belőlem.

Az azóta eltelt pár napban volt, hogy egy napig lépcsőt építettünk egy ismerős nagymamának a kertjében, volt hogy a városi "vének tanácsával" whiskeyztünk és közben kolbászt sütögettünk, de Temuco-ba is visszatértünk, hogy meghódítsuk fiatalságunk egyik igen fontos helyszínét a híres "XS Club"-ot. Élménycunami volt amit a tegnap este megkoronázott azzal, hogy ismét pályára léphettem korábbi csapatomban a Deportivo Naranjo-ban. 5-3-ra nyertünk a helyi tartományi bajnokság utolsó előtti fordulójában a Católica II ellen. Amikor legutóbb itt voltam egy réten kutyák és tehenek között kergettük a labdát, ma pedig már egy takaros kis kivilágított stadionban... pedig ez nem is Magyarország...

Chile hazahívott... én pedig 1 hét után azt érzem, hogy haza is értem!:)

BUÉK Mindenkinek!:)) - ThePjok

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.