….Akár így is kezdődhetne egy magyar népmese, vagy talán még egy dél-amerikai legendába is elférne eme ifjú. Nem kockáztatok nagyot, ha azt mondom, mindannyian a szüleink gyerekei vagyunk. Akár tetszik, akár nem, ez így van. Én például személy szerint apámé, meg anyámé. Magyarországon az Apjok gyerek, itt meg a Kovács fia…

Félreértés ne essék, nincsen ezzel semmi baj. Sőt, büszke vagyok a szüleimre. Azért remélem, majd az én produktumaimnak is lesz kire büszkének lenni. Már csak el kell érjek valamit, vagy nagyon jól párt választani.

Szóval visszatérve a történethez… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kovács. Ellentétben a többi kováccsal, ő nem a vasat verte, helyette a chilei gyerekeket próbálta gatyába rázni és megtanítani síelni. Messze, messze szakadt hazájától, kontinenseket vándorolt, míg eltalált Lonquimay-ba. Lonquimay-ról a helyiek azt tartják, hogy ez a világ vége. „Fin del mundo”. Azért annyira nem kell komolyan venni, még csak nem is zsákfalu. Több úton is ellehet hagyni, mondjuk, azt nem tudom hova visznek ezek a girbegurba utak, de valahova visznek. Tehát ez a Kovács nagyot álmodott. Azt mondta: „Én építek ide egy sípályát!” Értitek. Ő épít a világvégén egy sípályát. Lévén ez egy mese, nem kell kapkodd a fejed, a mesékben ugye bármi megtörténhet. A Kovácsról azt érdemes tudni, hogy ha valamit a fejébe vesz, azt ő igenis meg akarja valósítani. Hát így lett híres Kovács Barnabás Lonquimayban. A nyughatatlan magyar, aki megálmodta, majd megvalósította a sípályát a világ végén. Mindmáig csak úgy emlegetik a helyiek „Don Barni”-t, mint a külföldit, aki a legtöbbet tette Lonquimay felemelkedésért.

A mesékben mindig van egy legidősebb, egy középső, meg egy legfiatalabb fiú. Esetünkben extrém a helyzet, nincs középső, így csak az idősebb és a fiatalabb kis-Kovácsok kerülnek bele a Lonquimay-i történelemkönyvekbe. Az idősebb gyerek kelt útra először. Nyaranta megpakolta a tarisznyáját és ő is elindult a világvégére. A históriás könyvekben „Barni Junior” néven szerepel, róla is hosszú oldalak szólnak. Lonquimay hercege volt ő, aki ellentétben mindenki mással nem keverte ám a Pisco-t a kólával. Ő szépen, ahogy egy herceghez illik külön üvegből iszogatta. Az a hír járja, hogy a hercegért egész Lonquimay odáig volt, hódításairól pontos feljegyzések nem készültek.

A legkisebb fiú is bekerült egyszer a Kovács csomagjai közé és 11 évesen egy egész nyarat a világvégén töltött. Nem sok dolga volt. Mindenki szerette, hisz ő volt a Kovács fia. A többi gyerekkel is jól kijött, sőt az egyik kislánnyal mélyebb érzelmi kötődés is kialakult. Elnevezték egymást Spongya Bobnak és Patriknak…hát nem romantikus? Bár semmit nem értettek abból, amit a másik mondott, ha összenéztek mindig elpirultak. Aztán évekkel később gondolt egyet a legkisebb gyerek: „Visszamegyek a világvégére, megnézem mi a helyzet ott.” Visszament. Örömmel fogadták, lapogatták a hátát. Mindenki kérdezgette: „Édesapád? Hogy van Don Barni? És a kicsi? Barni Junior?”. Itt nem felejtették el ezt a nevet annak ellenére, hogy a síppálya project be csődőlt, hogy bár próbálkoztak mások az üzemeltetésével, ők sem bírták, így már évek óta nem üzemel. A lift oszlopok még állnak, de a kábeleket lelopkodták. Szomorú történet ez. Pedig gyönyörű hely ez a világvége. A legkisebb fiú, ha nem is királyfi, azért jól érzi magát Lonquimay-ban. Mindenki „Gringo”-nak hívja, nem igazán próbálkoznak megjegyezni a nevét. Nincs is rá szükség, lévén ő az egyetlen „Gringo” a világvégén. Találkozott Spongya Bobbal is…

Ki nem találjátok… egymásra találtak. A Pocahontasban nem Smith volt a szőke srác az új világból? Aki az ismeretlen földön beleszeretett az indián lányba? Jójó… Kicsit jobban nézett ki és szőke volt, de Kovács volt ő is. Szóval persze a gyerek szerelemből, igazi love lett. Itt bukik a „világvége szép hely” sztori. Itt bukott a síparadicsom, itt kell, hogy oszoljon a rózsaszín felhő. Kovácsék (Apjokok) Magyarországon élnek. Néha elmenekülnek a világvégére, mert szükségük van rá, mert nyughatatlanok, de nem oda tartoznak. Nem emlékszem, hogy ért véget a mese, mármint a Pocahontas. Ennek a mesének egyértelműnek tűnik a vége. Minden Kovács haza megy egyszer, az Apjok is… Spongya Bob pedig marad… azért fájni fog. Nagyon…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.